OutdoorAnyu

A családunkban annak a hívei vagyunk, hogy ünnepre élményt ajándékozunk tárgyak helyett, így történt, hogy egy szállásutalványt kaptunk karácsonyra férjemmel. Úgy döntöttünk, hogy a május elsejei hosszúhétvégén a Magas-Tátrában használjuk fel, és felfedezzük Szlovákia egyik legszebb régióját családunkkal: a tíz hónapos kislányunkkal és három kutyánkkal. 

Pénteken szokásunkhoz híven munka után, késő este kezdtük el megrakodni a tetőcsomagtartónkat, majd kissé szétszórtan nekivágtunk a négy órás utunknak. Valamit nagyon elnéztünk, és a tervezett útvonal helyett a megszokott és jól bevált navigációs app teljesen másfelé vitt minket, így csakhamar úttalan utakon bolyongtunk - cserébe ingyen szafarit kaptunk: ennyi őzet, rókát, nyulat, disznót már rég láttunk, pedig mi magunk is vadban gazdag helyen lakunk. Az idegőrlő kilométerek szerencsére végül elfogytak, megérkeztünk a szállásunkra, mely Kakaslomnicon volt. Tőlünk szokatlanul egy resortban foglaltunk egy kétszobás apartmant, kissé tartottunk attól, hogy fogjuk majd ilyen helyen a három kutyát managgelni, de szerencsére nem zavartak senkit. 

Szombaton szokásosan időben indult a napunk, hála a cuki kis vekkerünknek. Mindig rájövök, milyen szuper, hogy falatkás hozzátáplálást választottuk a kislányomnak, így nem kell azon aggódni, mit tud enni: volt tojás, sajt, kenyér, és pár zöldség, gyümölcs. Azt hiszem, örök életemben hálás leszek Timinek, hogy mutatott egy olyan utat, amivel a mi hektikus, pörgős, kalandokkal teli életünkben is ilyen simán beilleszthető volt egy kisbaba hozzátáplálása. Miután szépen, nyugodtan jól laktunk nekivágtunk az aznapi túránknak, ami csak pár percnyi autóútra volt a szállástól: Ótátrafüreden. Már reggel 9-kor kissé körülményes volt parkolót találni, össze-vissza küldözgettek bennünket a parkolóőrök, majd amikor rájöttek, hogy nincs több hely egy vállrándítással leparkoltattak egy szűkös, egysávos úton. 

Kipakoltunk, magamra kaptam kislányomat a hordozóban, bekötöttem az egyik kutyámat és elindultunk a Tarajka menedékházhoz. Az idelátogatók háromféleképp juthatnak fel: egy könnyen járható turistaúton, egy aszfaltozott úton (de gyalog, ám babakocsival ez a járható út), vagy siklóval. Mi természetesen a földutat választottuk,  az út egyáltalán nem volt meredek, könnyen, akár kisgyerekkel is járható. 

Fent sajnos a jégdómot már elbontották, így csak a maradványait láthattuk, elvileg április közepéig áll. Az irányt a menedékház mögött balra vettük, a Zamovszky menedékház felé. A terv az volt, hogy egészen a menedékházik felmegyünk, és ezzel érintünk pár gyönyörű vízesést. Az út kezdetben könnyen, akár babakocsival is járható földút volt, itt-ott még betonelemek is megkönnyítették a haladást. Rengeteg család kirándult erre, látszott, hogy népszerű a környéken. Elvétve egy-két magyar szót is hallottunk. Ahogy elérkeztünk egy hídhoz, a környék "látványosságaival", teherhordókkal is találkozunk, akiket sokan tátrai serpának is neveznek. A hegységben négy menedékháznak biztosítják az ellátását a mai napig teherhordók: a Hunfalvy-völgyi (2250 m), a Téry (2015 m), a Hosszú-tavi (1960m) és a Zamovszky menedékház (1475 m). Hátukon cipelik mindazt, amire a menedékházakban szükség van: étel, ital, wc papír, fűtőanyag és gázapalckokat is, ezt más menedékházaknál autókkal, qaudokkal meg tudják oldani. Akár közel 100 kg-t is elérhet a rakomány súlya, ami jellegzetesen igen magas szokott lenni - azért, hogy a hegyen felfelé mászva a súlypont elől legyen, ne rántsa őket a mélyben. Aki érez egy kis erőt és kedvet magában, az bármikor besegíthet a menedékházak ellátásában, vagy akár  benevezhet a "sherpa rallyra" is (tavaly októberben rendezték meg). 
A legnagyobb feljegyzett súlyt 1993-ban vitték fel a Tarajkáról a Zamkovszky menedékházhoz, mely nem kevesebb, mint 207,5 kg volt. Az útvonal leggyorsabb teherhordója pedig 2000-ben 58 perc alatt tette meg az utat, 134 kg-al a hátán, míg 100kg-ot 42 perc alatt cipeltek fel. 

A hidat elhagyva nagy sziklák váltották fel a könnyű földutat, az embernek kicsit jobban oda kellett figyelnie, hova lép. Csakhamar felértünk az Óriás-vízeséshez, mely az éppen bóbiskoló kislányomnak borzasztóan megtetszett... Szegénykém még nem értette, hogy ez nem olyan kellemes meleg, mint a fürdővize, amiben imád pacsálni.  

Kicsivel fentebb érve csodálatos panoráma nyílt a felhők közül kibukkanó sziklás hegycsúcsokra. Mivel a kis hátiputtonyom elaludt úgy döntöttünk, a menedékháznál nem állunk meg, visszafordulunk. 

Visszafelé egy darabig ugyanazon az úton haladtunk, majd a hídnál a hosszú vízesés felé kerülve mentünk a menedékházig. Az autóhoz visszaérve a kutyákat betettük a csomagtartóba és beültünk egy aranyos kis kávézóba, a Mondieu-be. Szerencsére tudtam alternatív tejjel készült kávét inni, és volt egy szuper játszósarok is a gyerkőcöknek - amit kislányom egészen addig élvezett, amíg meg nem látott egy kis francia bulldogot, akihez mindenáron oda akart menni. Még tanulnunk kell, hogy nem minden kutya olyan, mint a miénk és élvezi a sikítozó kisgyerekeket. 

A szálláson félpanziós ellátást kértünk, de a vacsiig még volt kis idő. Megnéztük az mini-állatfarmot, ami pár birkából, kecskéből, kutyából és pónilóból állt - majd a szobában játszottunk, mert a nagy játszótéren nem volt sajnos totyogóknak való hinta. Kislányom még benyomott egy szundit a vacsi előtt, én pedig kihasználtam az  alkalmat és elmentem futni egyet. Szeretem utazás közben egyedül, futva felfedezni a környéket. 

 A 10,5 km-es túránkat a Tarajka menedékházhoz itt találod:

PARKOLÓ: Tarajka sikló 

HOSZZ: 10,5 km

NEHÉZSÉG: Könnyű/közepes

Babakocsival járható-e: egy darabig

Másnapra az egyik bakancslistás helyem, a Zöld-tavi menedékház volt tervben. Tudtam, hogy egy hosszabb, de könnyedebb túra vár ránk, az idő pedig pazar volt, 1-2 bárányfelhőt lehetett elvétve látni. 

Leparkoltuk az autónkat a Fehérvíz parkolónál - vagyis azzal szemben, mert a parkoló (egy része, amit megnyitottak) tele volt már kora reggel. Így mondjuk legalább megúsztunk egy 10 eurós parkolási díjat, és az út szélén senkit sem zavartunk. 

Ahogy elindultunk szinte rögtön megláttunk balra egy kis patakot és tavacskát, így itt meg is álltunk, hagytuk, hogy a kutyák pacsáljanak kicsit (itt most hozzá is tenném, hogy a pórázról elengedett kutyákat - állítólag-  borsos összeggel büntetik a Tátrában, erre érdemes figyelni). 

Az út könnyen járható földút volt, egy hegyi patak mentén (mely kicsit lentebb, sziklás part alatt zubogott). Igazán festői volt a táj, ha nem érzel elég erőt magadban, hogy felsétálj a Zöld-tóhoz, akkor is érdemes sétálni itt egyet, pláne, hogy az út elejében szinte semmi szintkülönbség nincs. 

Egy bő másfél órája haladhattunk (azaz nagyjából félúton lehettünk) amikor hirtelen havas lett az út előttünk, majd pár perc múlva beértünk egy felhőbe, melyből erősen esett is az eső. Hiába volt rajtunk esőálló ruha, úgy döntöttünk nagyjából 10 perc után, hogy visszafordulunk. 

Csalódott voltam kicsit, mert gyerek nélkül tuti nem érdekelt volna, és folytatom az utam, de nem akartam ilyennek kitenni a kislányomat. Szerettem volna látni ezt a helyet, évek óta a bakancslistámon van, így azonban elengedtem a dolgot. Talán ez a legnehezebb része a gyerekes utazásnak, hogy sokszor nem tud annyi mindent megnézni az ember, kevésbé rugalmas, bevállalós, de úgy gondolom, ezt leszámítva még mindig jobb keveset látni a világból, mint egyáltalán semmit. 

Persze nem lógattam az orrom, mire visszaértünk az autóhoz (ahol akkora sor állt az út szélén, hogy a végén látni sem lehetett) már meg is volt a B terv, irány a Csorba-tó! Tudtam, hogy ez pont egy kellemes délutáni program lesz, tudunk kávézni, talán hintázni, és tudjuk élvezni a napsütést a tó körüli kis ösvényen - és így is tettünk. Jól esett kicsit sík terepen andalogni, fél órát hintázni és hallgatni a lányom kacagását, enni egy tésztát, inni egy kávét és közben a tavat csodálni. 

Ha valaki kicsit több programra vágyik a Csorba-tó környékén, annak ajánlom, hogy sétáljon fel esetleg a Poprádi tóhoz, vagy menjen fel a Tátra kilátóhoz. Az ára az utóbbinak kicsit borsos, 15 euroért láttam a neten belépőt, és sokszor már nincs is elérhető jegy.

Az utolsó (fél) napunkon a Lomnici csúcsra szerettünk volna feljutni. Nem sok infót találtam a neten róla, és amikor kivártuk a hosszú sort, közölték, hogy már egy darab jegy sincs a csúcs – bár az árakat látva el is ment a kedvem tőle. Így úgy döntöttünk, hogy elindulunk haza, és inkább megállunk ebédelni és beszélgetni egyet a legjobb barátomnál Miskolcon.

Végül pedig ha érdekel az interaktív google maps térképem ezekkel a helyekkel és a hozzáfűzött megjegyzéseimmel, akkor IDE KATTINTVA elérheted.